 |
| Gigi Forte, azaz Kovács Ágnes |
Nem érhet nagyobb boldogság egy igazi könyvmolyt, minthogy hazai, kortárs szerzővel készítsen interjút. Fogadjátok szeretettel Gigi Forte, azaz Kovács Ágnes írónővel folytatott beszélgetésem írásos formáját. Hiszen sok érdekességre kitértünk, többek között az Emberség című könyvének megszületésére, melyről ajánlót is olvashattok a blogon.
Tekla: Ági, mutatkozz be, kérlek az olvasóknak pár szóban!
Ági: Kovács Ági vagyok, 28 éves írói nevemen Gigi Forte. Budapesten élek a családommal, születésem óta enyhe mozgásproblémával küzdök oxigénhiány miatt.
Mióta írsz?
Hobbi szinten 17 éves korom óta, de érdemben 3 éve, mióta befejeztem az egyetemet.
Hogyan írsz? Van valami írós szokásod?
Sok időt töltök zenehallgatással, ilyenkor általában egyes jelenetek, párbeszédek szoktak megszületni, de ez még az írás, mint cselekvés előtt történik, amikor írok, teljes nyugalomra van szükségem.
Mit ad Neked az írás? Miért szereted?
Ezt nagyon
nehéz megfogalmazni. Én kisgyerekkorom óta nagyon szeretem a könyveket,
történeteket, szeretek képzelődni, szeretem szabadjára engedni a fantáziámat.
Azért szeretem az írást, mert egy könyvbe bármilyen álmot, vágyat beleírhatsz
anélkül, hogy egyértelműen ki kellene mondanod, hogy az a tiéd, viszont a
lelkedet megnyugtatja, lehet feszültségoldó szerepe is, mert a rossz
tapasztalatokat is kiírhatod magadból. Tudom, hogy ez
közhelyesen hangozhat, de az írással adhatsz egy darabot az olvasóknak a saját
lelki világodból.
Mivel foglalkozol az íráson kívül?
Jelenleg
Európai Uniós pályázatokat kezelek egy irodában, de végzettségem szerint
történelem-olasz szakos tanár vagyok, valamint van egy történelemszakos
bölcsészdiplomám is. Alapvetően az írás a hobbim, de imádok olvasni,
klasszikus romantikus regényeket, történelmi életrajzokat. Szívesen
olvasok kortársakat is. Emellett szeretek nyelveket tanulni, színházba, moziba
járni, szívesen töltöm az időmet jó társaságban, értelmes, tartalmas
beszélgetéssel.
Az Emberség c. regény egy mozgássérült
lányról, Emmáról szól. Milyen indíttatásból írtad ezt a könyvet?
Ezt a könyvet a saját éltem, illetve diákkori
tapasztalataim ihlették, néhol megspékelve egy kis írói fantáziával. Nagyon
sokat gondolkoztam rajta, hogy érdemes-e egyáltalán megírni. Mert egészen
egyetemista koromig azt hittem, hogy azért történt velem mindaz, ami történt,
mert súlyos gondok voltak/ vannak a természetemmel. Csak
pedagógushallgatóként jöttem rá, hogy a közoktatásban eltöltött 12 évem alatt
pedagógusi részről történt mulasztások okozták a nehézségeim egy részét.
Meggyőződésem, hogy ezeket a tapasztalatokat érdemes az emberek elé tárni, mert
nagyon sokan tanulhatnak belőle, akár tanárok, vagy leendő tanárok, szülök, és
gyerekek, akik valamilyen formában érintettek egy fizikai értelemben
fogyatékkal élő gyermek, vagy kamasz inkluzív nevelésében.
Milyen tapasztalataid, élményeid vannak a
saját fizikai akadályozottságoddal kapcsolatban?
Ez megint csak egy összetettebb kérdés
annál, mint az ember elsőre gondolná. Most felnőtt nőként nem tapasztaltam sem
szélsőségesen elutasító, sem szélsőségesen pozitív magatartást a külvilág
részéről. Szerencsére úgy veszem észre, hogy teljesen normális emberi lényként
kezelnek, és ez így van rendjén. Nem volt ez mindig így. Gyermekkoromban
és kamasz koromban sokszor kerültem nehéz helyzetbe amiatt, hogy az aktuális
környezetem marslakóként tekintett rám, és nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy
én ott vagyok. Ezeket az élményeket beleírtam az Emberségbe, viszont
nem akarok spoilerezni. Mindenekfelett pedig ki kell emelnem, hogy van
egy fantasztikus családom, akiknek a szeretete átsegített a nehézségeimen.
Kaptál-e visszajelzést az olvasóktól,
amikor megtudták, hogy Te magad is fogyatékossággal élő fiatal vagy? Mik voltak
a reakciók?
Teljesen idegen olvasóktól nem kaptam még
visszajelzést. A szerkesztőm mondta azt, hogy szerinte ez a sztori nagyon
vékony jégen fog táncolni, és, hogy ő nem biztos abban, hogy csak pozitív
visszhangja lesz. De ha valamit az ember íróként kiad a kezéből, akkor
vállalnia kell a kockázatot. Én is biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, aki
nem úgy fogja értelmezni, ahogy én közvetíteni akartam ezt a történetet. De hát
nem vagyunk egyformák. Az ilyesmi mindig függ az egyén tapasztalataitól,
életkorától, lelkiállapottól, stb.
Egy régi ismerősöm azt mondta,
hogy fantasztikus lett, ő ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenné. Volt olyan
régi osztálytársam is, aki elgondolkodtatónak találta, és elnézést kért, amiért
úgy viselkedett annak idején, ahogy. Ez volt a legmeghatóbb számomra, az eddigi
visszajelzések közül.
Azt gondolom, ezért már megérte megírni. De
egyébként mit tanít neked a saját állapotod?
Azt, hogy az életben mindent meg kell becsülni, ami megadatik nekünk.
Számomra nagyon fontosak az emberi kapcsolataim, mivel az állapotom miatt még mindig elég visszahúzódó vagyok, nehezen tudok magamhoz közel engedni új embereket. Nincs sok barátom, de akik vannak, és megmaradtak, velük nagyon fontosnak tartom a kapcsolatápolást. Mindig hatalmas öröm, amikor a barátaimmal tölthetek egy kis időt, vagy eltölhetek egy kellemes estét a családommal.
Kiknek ajánlod a könyvet?
Minden embernek, de ha célzottan meg kell
jelölni közönséget, akkor azt mondom, hogy egyrészt kamaszoknak. Hiszen
nagyon sok kamasz gyerek küzd beilleszkedési nehézségekkel, még csak nem is
kell fogyatékkal élőnek lennie hozzá. Másrészt mozgáskorlátozott
fiataloknak, akik inkluzív nevelésben részesülnek, és nem túl fényesek a
tapasztalataik Továbbá az inkluzív nevelés nehézségeitől szenvedő
mozgássérült diákok szüleinek. Valamint pedagógusoknak, leendő pedagógusoknak
és a pedagógusképzésben résztvevő egyetemi oktatóknak
Mit tanácsolnál a gyerekkori énednek,
hogyan küzdjön meg az akadályaival?
Ez megint csak egy érdekes kérdés, hiszen
az ember gyerek fejjel sok olyasmivel nincs tisztában, ami 10-15 év távlatából
felnőtt fejjel már világos és egyértelmű. Talán azt, hogy legyen bátrabb és
nyugodtan merjen szólni, merje kifejezni a nemtetszését, és addig mondja a
magáét, amíg meg nem értik, hogy egy sürgősen orvosolandó
problémáról van szó.
Bár ez azért kicsit paradox, mert ha nem
lennék birtokában az akkori tapasztalataimnak, ha az akkori énem nem lett volna
olyan, amilyen, akkor nem jött volna létre ez a könyv, és nem lenne miről
beszélni. Őszintén már nem bánom, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy.
Mit üzennél azoknak a
gyermekeknek/fiataloknak, akik bizonytalanságban vagy félelmek között élnek a
saját másságuk, fizikai akadályozottságuk miatt?
Először is szerintem azt kell
tudatosítaniuk magukban, hogy a fizikai fogyatékosságukról nem ők tehetnek.
Minden ember egyedi, mindenki más, mindenkinek vannak korlátai, csak ezek a
korlátok nem mindenkinél szemmel láthatóak. Szerintem a legrosszabb, amit
mozgáskorlátozott emberként elkövethetünk, az az, ha szégyenkezünk az
állapotunk miatt, bezárkózunk a lakásba és ki sem mozdulunk, nehogy valami
negatív élmény érjen minket. Sajnos mindig lesznek olyan emberek, akik nehezen,
vagy egyáltalán nem fognak tudni tolerálni egy mozgáskorlátozott embert, de
ezzel csak a saját szegénységi bizonyítványukat írják alá, nem csökkentik a
mozgáskorlátozott egyén értékét. Tény, hogy nem mindenki tud ugyanannyit
hozzátenni a világhoz, hiszen nem születünk egyforma adottságokkal
és képességekkel, de amit tudunk, azt tegyük meg.
Az utóbbi időben elég sok sorstárssal
beszélgettem, és azt tapasztaltam, hogy ahogy a legtöbb ember, úgy a legtöbb
mozgássérült ember is "sztereotip dolgokra" vágyik, mint a jó munkahely, az önálló
életvitel, család, gyerekek stb. Ebből is az látszik, hogy emberek vagyunk, így
vagyunk összerakva, ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Nagyon fontos
tudatosítani a mozgássérült fiatalokban, hogy az élet minden területén, legyen
szó a munkáról, vagy a magánéletről, ugyanannyi esélyük van a kudarcra és a
sikerre, mint bárki másnak. Egészséges embereket is rúgnak ki a munkahelyükről,
mennek tönkre barátságaik, párkapcsolataik, ha ilyesmi történik az nem
feltétlenül a mozgássérült mivolt miatt van. Tapasztalataim alapján a 18-35
éves korosztályban sok mozgássérültnek jelent problémát a tartós barátságok,
illetőleg a stabil párkapcsolat kialakítása, ami nyilván ebben a korban
mindenki számára egy kardinális kérdés. Ezzel kapcsolatban megint csak azt
tudom mondani, hogy félelemre semmi ok. Ha az ember képes elfogadni és olyannak
szeretni magát amilyen, akkor magabiztosabb, tehát sokkal könnyebben szert
tehet barátokra, párkapcsolatra, sőt még a munkaerőpiacon is vonzó lehet annak
ellenére, hogy mozgásproblémája van.
Fontosnak tartom leszögezni, hogy a
rendelkezésünkre álló énidőt hasznosan érdemes tölteni, nem érdemes a csodára
várva hosszú hónapokat, éveket elpazarolni az életünkből, mert az élet nem
akkor kezdődik, amikor az ember párt talál. (Ebbe a tévhitbe sok épmozgású
ember is beleesik) A reményt soha nem szabad feladni, de tény, hogy
manapság az is megeshet, hogy egy mozgáskorlátozott ember nem találja meg a
párját, de ez nem von le semmit az adott egyén emberi értékéből, nem is
feltétlenül az ő hibájuk. Fontos tudatosítani a fiatalokban, hogy attól még, ha
esetleg ez a tapasztalat kimarad az életükből, attól még az életüknek igenis
van célja és értelme.
Természetesen pontosan tudom, hogy ez egy
rettentően nehéz kérdéskör, de nem a levegőbe beszélek, hiszen ezek a dolgok
engem is érintenek/érintettek.
Azt hiszem, a gondolataiddal nagyon sokan
egyetértenek, és sokaknak vannak hasonló élményei. Jó, hogy Te ki mered
mondani. Ám, ez még nem minden, hisz tudomásom szerint a hétköznapokban is
igyekszel támogatni másokat, ezért belefogtál egy nagyon érdekes projektbe és
most önsegítő csoportot szervezel. Mesélnél erről bővebben.
Igen, ez így van. A projektet a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) indította útjára. A projekt keretein belül 18-30 éves mozgáskorlátozott fiatalokat képeznek ki ún. kortárs segítővé, akik aztán mind elindítják a saját önsegítő csoportjaikat. Minden önsegítő csoport témája különböző, de olyan, amely éppen aktuális az adott kortárs segítő életében (is) Az én témám például a diplomás mozgáskorlátozottak a munkaerőpiacon, mivel ma már én is kétdiplomás dolgozó nő vagyok. A magam részéről szeretettel várok minden olyan mozgáskorlátozott jelentkezőt, aki 18-30 év közötti, van legalább egy főiskolai, vagy egyetemi diplomája, vagy éppen készül diplomázni, és szeretne a végzettségének megfelelő munkát találni. Az lenne a cél, hogy feltérképezzük a mai XXI. századi magyar diplomás mozgáskorlátozottak helyzetét a munkaerőpiacon. Ebbe nagyon sok minden belefér, az álláslehetőségektől a munkahelyek akadálymentességén át a kollégák, valamint a munkáltatók érzékenyítéséig… Ezt a feltérképezést személyes tapasztalatokon keresztül végeznénk, majd pedig reményeim szerint az eredményeket felterjesztenénk az EMMI-nek a közeli jövőben.
Rendkívül érdekesnek és társadalomformálónak hangzanak a tervek. Remélem, a megvalósításban is sikerrel jártok. Örülnék, ha hallanék rólatok, illetve a projektetekről. Interjúnk befejezéseként pedig hadd köszönjem meg, hogy beavattál minket néhány kulisszatitokba. Egyúttal kérlek, ha van, valami, amit Te szívesen megosztanál az olvasókkal, de én nem kérdeztem meg, azt áruld el nekünk!
A könyvemmel kapcsolatban még egy fontos
dolgot szeretnék mondani. Ha most megveszitek az Emberséget a NewLine Kiadówebshopjáról, akkor támogatjátok a háború elől menekülők megsegítését!
Zárszóképpen pedig a sorstársakhoz szólnék. Ne felejtsétek, hogy a mozgássérültség a lényünk része, de nem a lényünk lényege!
***
A bejegyzést írta:T.
Fotó: Kovács Ági
Megjegyzések
Megjegyzés küldése