Ugrás a fő tartalomra

Beszélgetés Gigi Forte szerzőnővel írásról, életről, Emberségről

Gigi Forte, azaz Kovács Ágnes

Nem érhet nagyobb boldogság egy igazi könyvmolyt, minthogy hazai, kortárs szerzővel készítsen interjút. Fogadjátok szeretettel Gigi Forte, azaz Kovács Ágnes írónővel folytatott beszélgetésem írásos formáját. Hiszen sok érdekességre kitértünk, többek között az Emberség című könyvének megszületésére, melyről ajánlót is olvashattok a blogon.

Tekla: Ági, mutatkozz be, kérlek az olvasóknak pár szóban!

Ági: Kovács Ági vagyok, 28 éves írói nevemen Gigi Forte. Budapesten élek a családommal, születésem óta enyhe mozgásproblémával küzdök oxigénhiány miatt.

Mióta írsz?

Hobbi szinten 17 éves korom óta, de érdemben 3 éve, mióta befejeztem az egyetemet. 

Hogyan írsz? Van valami írós szokásod? 

Sok időt töltök zenehallgatással, ilyenkor általában egyes jelenetek, párbeszédek szoktak megszületni, de ez még az írás, mint cselekvés előtt történik, amikor írok, teljes nyugalomra van szükségem.

Mit ad Neked az írás? Miért szereted? 

     Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Én kisgyerekkorom óta nagyon szeretem a könyveket, történeteket, szeretek képzelődni, szeretem szabadjára engedni a fantáziámat. Azért szeretem az írást, mert egy könyvbe bármilyen álmot, vágyat beleírhatsz anélkül, hogy egyértelműen ki kellene mondanod, hogy az a tiéd, viszont a lelkedet megnyugtatja, lehet feszültségoldó szerepe is, mert a rossz tapasztalatokat is kiírhatod magadból.   Tudom, hogy ez közhelyesen hangozhat, de az írással adhatsz egy darabot az olvasóknak a saját lelki világodból.

Mivel foglalkozol az íráson kívül? 

    Jelenleg Európai Uniós pályázatokat kezelek egy irodában, de végzettségem szerint történelem-olasz szakos tanár vagyok, valamint van egy történelemszakos bölcsészdiplomám is.  Alapvetően az írás a hobbim, de imádok olvasni, klasszikus romantikus regényeket, történelmi életrajzokat. Szívesen olvasok kortársakat is. Emellett szeretek nyelveket tanulni, színházba, moziba járni, szívesen töltöm az időmet  jó társaságban, értelmes, tartalmas beszélgetéssel.

Az Emberség c. regény egy mozgássérült lányról, Emmáról szól. Milyen indíttatásból írtad ezt a könyvet?

Ezt a könyvet a saját éltem, illetve diákkori tapasztalataim ihlették, néhol megspékelve egy kis írói fantáziával. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy érdemes-e egyáltalán megírni. Mert egészen egyetemista koromig azt hittem, hogy azért történt velem mindaz, ami történt, mert súlyos gondok voltak/ vannak a természetemmel.  Csak pedagógushallgatóként jöttem rá, hogy a közoktatásban eltöltött 12 évem alatt pedagógusi részről történt mulasztások okozták a nehézségeim egy részét. Meggyőződésem, hogy ezeket a tapasztalatokat érdemes az emberek elé tárni, mert nagyon sokan tanulhatnak belőle, akár tanárok, vagy leendő tanárok, szülök, és gyerekek, akik valamilyen formában érintettek egy fizikai értelemben fogyatékkal élő gyermek, vagy kamasz inkluzív nevelésében.

Milyen tapasztalataid, élményeid vannak a saját fizikai akadályozottságoddal kapcsolatban? 

Ez megint csak egy összetettebb kérdés annál, mint az ember elsőre gondolná. Most felnőtt nőként nem tapasztaltam sem szélsőségesen elutasító, sem szélsőségesen pozitív magatartást a külvilág részéről. Szerencsére úgy veszem észre, hogy teljesen normális emberi lényként kezelnek, és ez így van rendjén. Nem volt ez mindig így. Gyermekkoromban és kamasz koromban sokszor kerültem nehéz helyzetbe amiatt, hogy az aktuális környezetem marslakóként tekintett rám, és nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy én ott vagyok.  Ezeket az élményeket beleírtam az Emberségbe, viszont nem akarok spoilerezni.  Mindenekfelett pedig ki kell emelnem, hogy van egy fantasztikus családom, akiknek a szeretete átsegített a nehézségeimen.

Kaptál-e visszajelzést az olvasóktól, amikor megtudták, hogy Te magad is fogyatékossággal élő fiatal vagy? Mik voltak a reakciók?

Teljesen idegen olvasóktól nem kaptam még visszajelzést. A szerkesztőm mondta azt, hogy szerinte ez a sztori nagyon vékony jégen fog táncolni, és, hogy ő nem biztos abban, hogy csak pozitív visszhangja lesz. De ha valamit az ember íróként kiad a kezéből, akkor vállalnia kell a kockázatot. Én is biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, aki nem úgy fogja értelmezni, ahogy én közvetíteni akartam ezt a történetet. De hát nem vagyunk egyformák. Az ilyesmi mindig függ az egyén tapasztalataitól, életkorától, lelkiállapottól, stb.

Egy régi ismerősöm  azt mondta, hogy fantasztikus lett, ő ezt a könyvet kötelező olvasmánnyá tenné. Volt olyan régi osztálytársam is, aki elgondolkodtatónak találta, és elnézést kért, amiért úgy viselkedett annak idején, ahogy. Ez volt a legmeghatóbb számomra, az eddigi visszajelzések közül.

Azt gondolom, ezért már megérte megírni. De egyébként mit tanít neked a saját állapotod?

Azt, hogy az életben mindent meg kell becsülni, ami megadatik nekünk.

Számomra nagyon fontosak az emberi kapcsolataim, mivel az állapotom miatt még mindig elég visszahúzódó vagyok, nehezen tudok magamhoz közel engedni új embereket.  Nincs sok barátom, de akik vannak, és megmaradtak, velük nagyon fontosnak tartom a kapcsolatápolást. Mindig hatalmas öröm, amikor a barátaimmal tölthetek egy kis időt, vagy eltölhetek   egy kellemes estét a családommal.

Kiknek ajánlod a könyvet?

Minden embernek, de ha célzottan meg kell jelölni közönséget, akkor azt mondom, hogy egyrészt kamaszoknak. Hiszen nagyon sok kamasz gyerek küzd beilleszkedési nehézségekkel, még csak nem is kell fogyatékkal élőnek lennie hozzá.  Másrészt mozgáskorlátozott fiataloknak, akik inkluzív nevelésben részesülnek, és nem túl fényesek a tapasztalataik Továbbá az inkluzív nevelés nehézségeitől szenvedő mozgássérült diákok szüleinek. Valamint pedagógusoknak, leendő pedagógusoknak és a pedagógusképzésben résztvevő egyetemi oktatóknak 

Mit tanácsolnál a gyerekkori énednek, hogyan küzdjön meg az akadályaival?

Ez megint csak egy érdekes kérdés, hiszen az ember gyerek fejjel sok olyasmivel nincs tisztában, ami 10-15 év távlatából felnőtt fejjel már világos és egyértelmű. Talán azt, hogy legyen bátrabb és nyugodtan merjen szólni, merje kifejezni a nemtetszését, és addig mondja a magáét, amíg meg nem értik, hogy  egy sürgősen orvosolandó problémáról van szó.

Bár ez azért kicsit paradox, mert ha nem lennék birtokában az akkori tapasztalataimnak, ha az akkori énem nem lett volna olyan, amilyen, akkor nem jött volna létre ez a könyv, és nem lenne miről beszélni. Őszintén már nem bánom, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy.

Mit üzennél azoknak a gyermekeknek/fiataloknak, akik bizonytalanságban vagy félelmek között élnek a saját másságuk, fizikai akadályozottságuk miatt?

Először is szerintem azt kell tudatosítaniuk magukban, hogy a fizikai fogyatékosságukról nem ők tehetnek. Minden ember egyedi, mindenki más, mindenkinek vannak korlátai, csak ezek a korlátok nem mindenkinél szemmel láthatóak. Szerintem a legrosszabb, amit mozgáskorlátozott emberként elkövethetünk, az az, ha szégyenkezünk az állapotunk miatt, bezárkózunk a lakásba és ki sem mozdulunk, nehogy valami negatív élmény érjen minket. Sajnos mindig lesznek olyan emberek, akik nehezen, vagy egyáltalán nem fognak tudni tolerálni egy mozgáskorlátozott embert, de ezzel csak a saját szegénységi bizonyítványukat írják alá, nem csökkentik a mozgáskorlátozott egyén értékét. Tény, hogy nem mindenki tud ugyanannyit hozzátenni a világhoz, hiszen nem születünk egyforma adottságokkal és  képességekkel, de amit tudunk, azt tegyük meg.  

Az utóbbi időben elég sok sorstárssal beszélgettem, és azt tapasztaltam, hogy ahogy a legtöbb ember, úgy a legtöbb mozgássérült ember is "sztereotip dolgokra" vágyik, mint a jó munkahely, az önálló életvitel, család, gyerekek stb. Ebből is az látszik, hogy emberek vagyunk, így vagyunk összerakva, ezzel az égvilágon semmi baj nincs. Nagyon fontos tudatosítani a mozgássérült fiatalokban, hogy az élet minden területén, legyen szó a munkáról, vagy a magánéletről, ugyanannyi esélyük van a kudarcra és a sikerre, mint bárki másnak. Egészséges embereket is rúgnak ki a munkahelyükről, mennek tönkre barátságaik, párkapcsolataik, ha ilyesmi történik az nem feltétlenül a mozgássérült mivolt miatt van. Tapasztalataim alapján a 18-35 éves korosztályban sok mozgássérültnek jelent problémát a tartós barátságok, illetőleg a stabil párkapcsolat kialakítása, ami nyilván ebben a korban mindenki számára egy kardinális kérdés. Ezzel kapcsolatban megint csak azt tudom mondani, hogy félelemre semmi ok. Ha az ember képes elfogadni és olyannak szeretni magát amilyen, akkor magabiztosabb, tehát sokkal könnyebben szert tehet barátokra, párkapcsolatra, sőt még a munkaerőpiacon is vonzó lehet annak ellenére, hogy mozgásproblémája van.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy a rendelkezésünkre álló énidőt hasznosan érdemes tölteni, nem érdemes a csodára várva hosszú hónapokat, éveket elpazarolni az életünkből, mert az élet nem akkor kezdődik, amikor az ember párt talál. (Ebbe a tévhitbe sok épmozgású ember is beleesik)  A reményt soha nem szabad feladni, de tény, hogy manapság az is megeshet, hogy egy mozgáskorlátozott ember nem találja meg a párját, de ez nem von le semmit az adott egyén emberi értékéből, nem is feltétlenül az ő hibájuk. Fontos tudatosítani a fiatalokban, hogy attól még, ha esetleg ez a tapasztalat kimarad az életükből, attól még az életüknek igenis van célja és értelme.

Természetesen pontosan tudom, hogy ez egy rettentően nehéz kérdéskör, de nem a levegőbe beszélek, hiszen ezek a dolgok engem is érintenek/érintettek.

Azt hiszem, a gondolataiddal nagyon sokan egyetértenek, és sokaknak vannak hasonló élményei. Jó, hogy Te ki mered mondani. Ám, ez még nem minden, hisz tudomásom szerint a hétköznapokban is igyekszel támogatni másokat, ezért belefogtál egy nagyon érdekes projektbe és most önsegítő csoportot szervezel. Mesélnél erről bővebben. 

Igen, ez így van. A projektet a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) indította útjára. A projekt keretein belül 18-30 éves mozgáskorlátozott fiatalokat képeznek ki ún. kortárs segítővé, akik aztán mind elindítják a saját önsegítő csoportjaikat. Minden önsegítő csoport témája  különböző, de olyan, amely éppen aktuális az adott kortárs segítő életében (is) Az én témám például a diplomás mozgáskorlátozottak a munkaerőpiacon, mivel ma már én is kétdiplomás dolgozó nő vagyok. A magam részéről szeretettel várok minden olyan mozgáskorlátozott jelentkezőt, aki 18-30 év közötti, van legalább egy főiskolai, vagy egyetemi diplomája, vagy éppen készül diplomázni, és szeretne a végzettségének megfelelő munkát találni. Az lenne a cél, hogy feltérképezzük a mai XXI. századi  magyar diplomás mozgáskorlátozottak helyzetét a munkaerőpiacon. Ebbe nagyon sok minden belefér, az álláslehetőségektől a munkahelyek akadálymentességén át a kollégák, valamint a munkáltatók érzékenyítéséig… Ezt a feltérképezést személyes tapasztalatokon keresztül végeznénk, majd pedig reményeim szerint az eredményeket felterjesztenénk az EMMI-nek a közeli jövőben.

Rendkívül érdekesnek és társadalomformálónak hangzanak a tervek. Remélem, a megvalósításban is sikerrel jártok. Örülnék, ha hallanék rólatok, illetve a projektetekről. Interjúnk befejezéseként pedig hadd köszönjem meg, hogy beavattál minket néhány kulisszatitokba. Egyúttal kérlek, ha van, valami, amit Te szívesen megosztanál az olvasókkal, de én nem kérdeztem meg, azt áruld el nekünk!

A könyvemmel kapcsolatban még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Ha most megveszitek az Emberséget a NewLine Kiadówebshopjáról, akkor támogatjátok a háború elől menekülők megsegítését! 

Zárszóképpen  pedig a sorstársakhoz szólnék. Ne felejtsétek, hogy a mozgássérültség a lényünk része, de nem a lényünk lényege!

***

A bejegyzést írta:T.

Fotó: Kovács Ági

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Élet egy igazi hullámvasúton: beszélgetés Pokk Brigittával EB-n innen és túl

  Most egy olyan ember mutatkozik be Nektek a blogon, akit személyesen is ismerek, és akire – túlzás nélkül mondhatom – felnézek. Mert Brigi a helyzetéből adódó nehézségek ellenére életigenlő, pozitív és motiváló. Pedig rendkívül komoly genetikai betegséggel, Epidermolysis Bullosa-val, azaz EB-vel él. Az EB folyamatos hólyag- és sebképződéssel járó, génmutáció okozta nem fertőző, örökletes bőrbetegség, amelyet a bőrben lévő strukrtúrfehérjék hiánya, vagy nem megfelelő jelenléte okoz. Az egészen enyhe, alig észrevehető variációtól, a folyton jelenlévő hólyagos sebeken át, a végtagok deformitását eredményező és a nyálkahártyát is érintő változat is létezik.   Brigi napjait a legsúlyosabb forma kíséri, így sok mindenben segítségre szorul. Ám ennek ellenére a lehető legteljesebb életet éli. Könyvet írt, blogol, koncertekre és nyaralni jár, valamint workshopokat szervez és mindig szán időt azokra, akik fontosak neki. De a többiről már Ő mesél. Fogadjátok szeretettel. Kérlek, ár...

Láttátok már? - Életrevalók: a film, amit nem lehet elégszer megnézni!

Életrevalók - fotó forrása: Port.hu Az Életrevalók az a film, ami meghatározta a tinédzserkoromat és a mai napig nagy hatással van rám. Ugyanis végtelenül vicces, mégis természetes módon találkozik benne két igen eltérő világ: Philippe, egy gazdag arisztokrata felső tízezret ábrázoló, ám korlátok közé szorult világa és Driss, a gettóból jött és bonyolult családi viszonyok között felnőtt férfi hétköznapjai. Két teljesen eltérő személyiség, akiket összekötnek a mindennapok és akik megtanulnak egymást támogatva, egymásért élni.  Philippe egy ejtőernyős baleset miatt lebénul, mozgáskorlátozottá válik. Csak a fejét tudja önállóan mozgatni, így sok szempontból kiszolgáltatott lesz, a környezetében aligha becsülik őt. Ám gazdag mivolta miatt megtűrik. Felfogadja maga mellé ápolónak Drisst, aki egyébként kezdetben kerüli a munkát és a legkevésbé tűnik alkalmasnak a feladatra.  De miért is olyan elragadó és társadalomformáló mindkettejük alakítása? Mert Driss laza, lezser, ugyanakkor e...