Mozgáskorlátozottak az önállóságért - Gondolatok, tapasztalatok és érdekességek

A lovak csodálatos állatok. Különleges módon értik minden rezdülésünket, mintha csak olvasnának bennünk. Mintha pontosan tudnák, mi kell testünknek - lelkünknek. A velük töltött idő során a világnak egy sokkal békésebb szelete nyílik meg előttünk. Ráadásul, mivel elég erősek, elvihetnek minket a hátukon. Ezzel pedig fejlesztések és apró előrehaladások sorához járulnak hozzá  Ezt használja ki a lovasterápia. Hiszen rendkívüli kapcsolat alakulhat ki ló és lovas között, ami szakemberek segítségével  gyógyításra fordítható. Magyarországon is alkalmazzák ezt a módszert évek óta. De a  gyökerei sokkal régebbi időkre nyúlnak vissza. Már az ókori görögök tudták, hogy nagyszerű szolgálatot tesznek ezek a patások az embereknek. Nem csak közlekedésben vagy a harcokban. Ekkor már próbáltak velük gyógyítani. Aztán jóval később a második világháborúban hadi sérüléseket elszenvedett katonákat is rehabilitáltak az Egyesült Államokban, Franciaországban és Angliában is lovakkal.  Mára  többféle ága is k

Érdekes jelenséget vettem észre. Azt, hogy ha gyerekekről beszélgetünk, akkor mindig az Édesanyák szerepét emeljük ki jobban az életükben. Bár csodálatos dolgot tesznek, szerintem az Édesapa épp ugyanolyan fontos személy egy kisgyermek számára... A fent említett gondolattal ébredtem ma. Habár nincs Apák napja vagy valamilyen különleges esemény. Én magam pedig még csak szülő sem vagyok. Mégis sikerült mosolyt csalnom az arcomra, mikor eszembe jutott, hogy mekkora szerencsém van az apukámmal. Mert a mai napig szoros a kapcsolatunk. Igaz, már régen nem vagyok az a kicsi lány, aki csillogó szemekkel várta, hogy hazajöjjön a munkából. Nem, már felnőtt nő vagyok, de még mindig a (kicsi) lánya. Hozzá kell szoknom, hogy ez így marad, mert akárhonnan is nézem, akárhányadik X-emet töltöm majd, akkor is a gyereke leszek. Ez számomra felbecsülhetetlen... Az még inkább, hogy biztos vagyok benne, számára is.  Ám, nem is volt olyan egyszerű velem gyerekként. Bőven adódtak plusz feladatok, fejlesztése

Mind emberek vagyunk és olykor – olykor mondunk vagy teszünk olyan dolgokat, amikkel megbántunk másokat. Mondtam már én is rosszat, mondtak már rám is rosszat, és biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk találta már magát szemben - vagy inkább fülben – nem kívánatos mondatokkal, szavakkal… De most akkor, hogy is van ez? Hogy is működik ez, úgy igazán, a hétköznapi életben? A jogilag megillető fogalmakba és a politikába nem szeretnék belemenni, mert ezekben egyáltalán nem mozgok otthonosan, túrabotok ide vagy oda. Viszont a saját tapasztalataim is elegek ahhoz, hogy néha nagyon is gondolkodóba essek… Idestova huszonhat éve élem az életemet mozgássérültként, és meg sem tudom számolni, hányszor hallottam már nyomdafestéket nem tűrő szavakat, amikkel az állapotomat illették. Nyilván ehhez teljes természetességgel hozzá kell tegyem azt, hogy ember lévén én sem vagyok feddhetetlen, ártatlan vagy áldozat.  Hívtak már nyomoréknak, nyomingernek, bénának, betegnek, fogyinak, selejtnek, idiótán