Évfordulós beszámoló: egy kisebb személyes csoda, avagy ilyen volt az én #énjövőm workshopom a Jamba Hungary szervezésében
A címben oly sok mindent említettem, hogy kezdeném az elején, hisz nem ártana, ha fel tudnátok venni a fonalat, hogy értésétek is, miért kisebb csoda, és miért örülök most annyira.
Egy éve – talán nem napra pontosan, de kis híján –
sikerült részt vennem online egy néhány órás workshopon, ahol megváltozott
munkaképességű és/vagy fogyatékossággal élő személyek találkoztak. A workshop
célja nem más volt, mint a karrierépítés és önbizalom fejlesztés. Akkor már
több mint hat hónapja munkát kerestem, szóval őszintén megmondva, nagyon
örültem neki, mikor ráleltem az egyik Facebook csoportban a lehetőségre. Nem
tudtam egyebet róla, minthogy akadálymentes, online, ingyenes és fejlődést
ígér, valamint, hogy a Jamba egy civil szervezet, aminek tagjai képzéseket és
karrierfejlesztési lehetőséget biztosítanak fogyatékossággal élő embereknek és
törődnek a nyitott szemléletű munkáltatókkal is. Ez persze elég meggyőző volt,
csakhogy én egészen addig nemhogy előtérbe, hanem inkább háttérbe próbáltam
helyezni a fogyatékosságom. Ez nem az elfogadás hiányát jelentette, hanem azt,
hogy teljesen természetes számomra a sérültségem. Viszont bebizonyosodott, hogy
a munkakeresés ezzel együtt… hogy úgy mondjam hatványozottan akadályozott.
Némi kétellyel és egy kis izgalommal kapcsoltam be
tehát azon a napon a gépemet, és vártam. Aztán, ahogy az általában lenni
szokott, el is kezdődött a Coca – Cola Magyarország által támogatott workshop,
azaz kissé szabadon és saját fordításban magyarítva, egyfajta (kis)csoportos
műhelymunka.
Már elsőre is jó benyomást keltett bennem, hogy a
teljesen ismeretlenül összejött társaság, mennyire nyitott a másik felé.
Mindegy volt, hogy mozgás- vagy hallássérültként, netán értelmileg, a külvilág
számára, sajátos keretek között élőként voltál jelen. Tisztelettel fordultunk
egymás felé, és ez nem amolyan belénk nevelt kötelesség volt. Talán azért
oldódtunk fel néhány perc alatt, mert itt egyikünk sem volt kívülálló vagy
fura. Hanem mindenki hozott magával valamilyen tapasztalatot, amit ott és akkor
nyugodt szívvel meg lehetett osztani.
Ezek voltunk mi, résztvevők: akik kíváncsisággal,
rossz és jó emlékekkel, orvosolható, csiszolható hibákkal és valamiféle
megfoghatatlan nyitottsággal mentek erre a workshopra.
A szervezők pedig…
Azt hiszem ők voltak azok, akik a felkészültségükkel,
kedvességükkel és határozottságukkal megmutatták, hogy nincsen minden veszve.
Akkor se, ha éppen munkanélküli vagy, netán küzdesz azzal, hogyan is beszélj a
saját fogyatékosságodról. Mert be kell vallanom, hogy erről nem mindig egyszerű
beszélni. Pedig jómagam elég sokféle emberrel találkoztam már, és viszonylag
nyíltan kommunikálok róla, kaptam is emiatt hideget, meleget, ahogy
valószínűleg mindenki. De valahogy egy munkáltatóval még nehezebb
lekommunikálni, mi is a helyzet a betegségeddel, fogyatékosságoddal
kapcsolatban.
Ezen a workshopon viszont felvérteznek néhány
tippel, trükkel, csiszolhatsz az önéletrajzodon és úgy jössz ki onnan, hogy
mégiscsak lesz #énjövőm, mert ha tenni akarsz, tehetsz is érte, mindegy mik az
úgynevezett és valódi gyengeségeid, erősségeid is vannak szép számmal!
Habár én olyan embernek tartom magam, aki minden
helyzetben építkezni próbál, jóllehet a fogyatékossága nélkül sem volna
tökéletes. Mégis szükségem volt némi útmutatásra, miután hosszú hónapokig csak
kerestem azt a bizonyos munkát. Ez (lelkileg is) rányomja a bélyeget a
hétköznapokra. Az a pozitív töltés, amit ott kaptam, máig bennem van.
Azóta van egy rendes munkám, elképesztően rendes
főnökkel. Bár nem a workshop hozta meg, mégis hozzájárult, egészen biztos
vagyok benne. Remélem ez a pozitivitás és szuper állás sokáig meg is marad.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése